– Szégyelld magad… Ezt nem is gondoltam volna rólad… Persze, mit vár az ember egy ilyentől…. Ti férfiak… Ti nők… Csalódtam benned… Azt hittem, meg tudod csinálni…. Mondd, jártál iskolába?
– Jaj,de ügyetlen vagy…. Még erre sem vagy képes? Már megint…. Na persze, mindig így van ez nálad… Soha nem vagy képes arra, hogy… Vegyél példát a többiekről!
Ezeknek a megfogalmazásoknak könnyen be lehet látni a romboló hatását, de van egy hasonló, amit többnyire észre sem veszünk, és ugyanígy rombol:
“Nézd kérlek, ezt itt (mutatja konkrétan) elrontottad!” Mit mondott rosszul a vezető?
Kérlek, itt állj meg egy kicsit és gondolkodj…
?
Megvan?
Helyesen: “Nézd kérlek, ez itt (mutatja konkrétan) hibás!”
Mi a különbség?
Ezen is gondolkodj egy keveset, kérlek.
?
Az első megfogalmazás alanya a munkatárs, tehát vele van a baj. A másodiké a tárgyszerű hiba. Amikor egy szót hallunk, azt képpé, érzéssé formáljuk, így fordítja le az agyunk. Ha azt akarjuk, hogy a munkatárs belássa a hibát, akkor a hibáról beszéljünk és ne a munkatársról. A hibát lássa, ne önmagát, mint korrigálandót.
A másik személyiségét érő kritikák bezárkózáshoz vezetnek, gátolva, akár ellehetetlenítve a belátást.
Sajnos túl könnyen kijönnek belőlünk.
Miért? Mert sokkal egyszerűbb, mint precízen megfogalmazni, hogy mi a baj. Ezeken nem kell gondolkodni. Talán azért is, mert túl sok ilyet éltünk meg már az iskolában is, sőt akár otthon is. Persze ebből az is következik, hogy gyermekeinknél is fontos a figyelmes, pontos, tárgyszerű megfogalmazás, akkor is legyen kedves és megértő a beszédünk, ha hibázott. Őrizzük meg az együttműködést és akkor nem veszítjük el kamaszkorban sem őket.
